Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2017. december 12., kedd

Vörös és fekete....






A képek itt csak pacák
ágyból lekapott pillanat
rabul ejtő fények
tűzlángos pirkadat...

2017. december 11., hétfő

Betoppanó...

Zakatoló életvonatok
kattogó kerekek
őszi napfény bágyadó sugára
utasok
szűkség
szükség
szürkeség
szorongató semmiségek
fakó kérdések
válaszok
ülőhelyünk foglalása

aztán
új
szavak
áramlanak
színek kerülnek sematikus palettára
bogak és ágak
más fényt adnak egy széthullani készülő világnak

mire a vonat céljához ér
olvadó szívkohó
száz
ezer
szikrával
robban
éled
az
élet

kaján mosollyal figyelnek angyalok

nézd csak ott azt az alakot
ereiben
táncra perdülő vérlemezkék
átpirosítják majd a reggelt és az estét
bágyadt
testében
vadult sejtek
késő ősszel tavaszról feleselnek

egy
út
két
utas
évtizedek tompa máza reped talán
egyetlen kérdés akad csupán
örömmé lesz-e a kései ajándék
élete
csendes
alkonyán?!
/Z-nek barátsággal/
Utazás az ismeretlenbe...

2017. december 8., péntek

Virgácsok és egyebek....

Vesszőparipáim...


Helyesebben vesszőRÉMszarvasaim, legyünk stílusosak ugyebár...

Ugyanis most mikulásos dolgokról spekulálok. Kicsit megtorpantam a bölcsődés cucc után, körbejártam, szakemberekkel beszéltem, aztán nem folytattam... (Blogomon nem olvasható...)
Mert annyi seb, sérelem, félreértés szálát kellett volna bogoznom, mintha egy elkóborolt hatalmas gombolyagot fogtam volna, amit szétcincáltak a macskák...
És mégis.
A Mikulásos mizéria alkalmából felvetette valaki a virgács témát az egyik csoportban.
Döbbenve fedezem fel a szorongás jeleit, mint ahogy a bölcsődés témánál is meglepett.
Adsz a gyerekednek virgácsot, azaz hoz-e a Mikulás virgácsot az ebadtának?
Válaszok:
Nem, nem dehogy, nálunk nem laknak csak angyalok...
Adok persze, én is kaptam valaha,
Csak Apa/Anya kap.... (rejtett szexualitás ?!)
A virgács maga a borzalom, csak a szépséges érzés legyen.

Nos ezen az egészen kicsit spekuláltam ma hajnalban.
Anyám jutott eszembe, meg más egyebek is.
Anyám: tégy egy csipet sót is bele, az hozza ki igazán az ízeket.
Egyebek:
Megvédhetjük cukormázas rózsaszín világgal bármitől is a kisdedet?!
Komolyan rohammentő viszi vijjogva a pszichiátriára azt a gyereket, akinek a kismillió csomag mellett ott fénylik a csizmájában egy jókora, aranyló virgács?!

Mik ezek az szorongások csókolom?!
Magamról - elképesztő szegénység volt, anyám valami adományból érkező tejporból főzte a csokoládét, aztán felkockázva sztaniolba csomagolta, lett belőle szaloncukor. Egymástól örökölt bakancsainkat kisuvickoltuk, és került bele virgács is!
Szinte érzem, szinte látom azt az első, átszellemült várakozást, melyre vissza tudok emlékezni, egy alig felfűthető malomépületből átalakított házban laktunk, két szoba volt talán, valahogy egyedül maradtam és szorongó várakozással, áhítattal énekeltem, hogy meghallja a Mikulás. Aztán később, hogy meghallják az angyalok, akiket persze felfedezni véltem az esti fényes suhanásban.
Iszonyú világ volt, néhány évvel ötvenhat után, száműzetésben. Magányban. Rokonok, nagyszülők nélkül...
Talán lelki sérüléseim/sérüléseink oka is tetten érhető lehetne:
Hogy nem kaptam/kaptunk gyémántkoronás, arany lócitromot pottyantó csillámpónit.... hogy volt virgács, volt krumpli és akadt olykor vöröshagyma is.
Aztán elteltek az évek, és óvónéni koromban, szinte a vége felé kipattantak fejemből a krampuszos mesék...
Tágult pupillával, szusszanás nélkül hallgató, izguló, nevető, kicsit borzongó pofik jelennek meg emlékeimben. És az ünnepvárás felspirázott hangulatában fékevesztetten zizegő kölkök szelídült vágyakozással hallgatták a mesét, és kérték újra meg újra. Mire az összes csoportot végiglátogatva hozzánk érkezett zsákjával... mi már többet tudtunk, mint bárki más. Tudtuk a három krampuszt, a varázslatokat, az izgalom gyönyörűsége és a gyarapodó mesekészlet enyhítette a felgyülemlett feszültségeket.
És ez így is maradt, sőt még ígyebb...
Mert már három unokámmal szőjük a mesét, lenne egy kötetre való. (Csak lenne valaki, aki nem riad vissza az illusztrálástól.)
Szóval Lili és Simon mellett immár Lenci is tudja a krampuszok nevét, csínytevéseiket, sőt jobban tudják, mint én.
Mert olykor már szinte belealszom a mesémbe, melyet ők éberen figyelnek, hogy egy-két hét, vagy akár év után is kórusban kiáltsák az időközben gyarapodó szereplők nevét.
Most éppen Józsinál, Mózsinál és Fityisznél tartunk...
Van benne virgács, csínytevések, jutalmak, kalandok és benne vagyunk Mi!
Mondhatni nyakig!
Aranyos, virgácsos meséim velük maradnak, ha behabzsolják a fél tonna csokoládét - akkor is...

Poly-Art - 2017

A fotón Somfai István tanár úr, a Poly-Art alapítvány elnöke.
És az aktualitás?!

Az is van.
Kettőezer-tízenhétben ismét átvehettem az alapítvány Irodalmi díját - verseimért Érden.



2017. december 7., csütörtök

Angyali....


Két
hosszú
és
kilenc
rövid
ki tudja mit és miért
teszünk
korán ébredve
latolgatva életünk dolgait

december
hajnali
négy
sötétséget kémlelek
és
csillag hullik át az éteren
 
tűnődés
valóban és talán
ki látott csillagot hullni dermesztő téli éjszakán

a
fény
vetíti újra tegnapom örömét
mikor a lét
boldogan nyújtotta felém kincses tenyerét
kacskaringós utamon
bombariadó hogy élni jó
szép
és
nehéz
vállamra hulló angyali kéz
ébreszt
nyugtat
simít
összekuszálódott fonalat gombolyít
két
hosszú
kilenc
rövid
míg
repít
hallom
messze zengő
   csengetéseit...
 

2017. december 5., kedd

Várakozás - áldott percei

Advent első vasárnapján egy messzi világba repítettek bennünket a hangok.
Kis közösségünk Ercsiben a református gyülekezeti házban áhítattal hallgathatta Petrás Mária gondolatait.
Készült saját is, mégis inkább egy profi felvételt hallgassunk...
https://www.youtube.com/watch?v=nAECD-gbHBM





Szepesi János népi fafaragó iparművész által készített hugenotta kereszt már délelőtt helyére került.

2017. december 3., vasárnap

Születésnapodon...


Játszódás


Hallgatom a csend hangjait
játszanék veled újra valamit
lépek
rég megsárgult képek
őrzik arcod szelíd vonásait
játszanék
erdőst
benne patakok
földje alatt gyökér kanyarog
nem a hazánk

játszanék dombot
vörös
barna
lombot visel a táj
nézünk ékes egek felé
szemed színével felesel a kék

játszanék mezőt
kerek szigetet
búzavirágos kertek keresek
nevetek
cipődet ott ahogyan könnyen leveted
és
szaladsz
réz hajszálakon bicsaklik a fény


átúszol időtlen tengereken
várlak bárhol
bármelyik parton
gyanta illatú ligeten

napsebzett vállad joghurtban fürdetem

kezemre hull valami égi-földi permet
míg
veled
játszom
magamnak
százszor
ezerszer
visszaperellek.
(Született december harmadikán drága Katikám.)

2017. december 2., szombat

Ünnep felé....




Ó

már
hallom is
surranó lépteit
faggyal és hóval
meleg teával takaróval
fürge szánkós suhanással
szívbe hasító édes találkozással
sejtet vágymázzal festett pazar titkokat
érti mind kiben még mindig gyermeki a hit
szava elfedi jelenünk elfáradt kopottas színeit
zengve zsongva fa alá osonva keressük csomagjait
örökös kincset talál aki nem csillagszóró sziporkában
látja a varázslat pattogó fényeit hanem szívével is figyel
halk a szó
suttogó
gyermek
született
jászola felett üstökös hirdet
égből érkező örömüzenetet.



2017. december 1., péntek

DECEMBER


Hófelhőket
rózsásra fest a reggel
kitartó bolond virágok utolsó szirma
vörösen semmibe hull
kövek között dideregve
parányi
zöldes bogár lapul

fonnyadó levelek
deres fák
első
havas támadásra várnak

minden
mindegy
remegés
megtörnek majd az ágak


késpengés
hideg rabolja őszünk utolsó színeit

fel a kezekkel azután zsebbe
 kalap és kabát
kesztyű is kerül

párás lehelettel ölelnélek körül
ha
kezed
kezembe
fonva
kezem
kezedhez
vonva
felsétálnánk a havas tetőn
mohamély csendet
hallani

megigazítanám
csók közben félre csúszott
sálad
nézném
kibukó ezüstös hajszálad
szád szélére mosolyt festenék
felednénk
decemberünk
minden
baját
jegét.

2017. november 29., szerda

Az elmúlás felé....

Fekete tus
tiszta
metsző
egyenes vonalak
átható hideg pihen szürkévé fakult
fáradt egünk alatt
 és
a
levelek
okkersárgán
hullásra szánva magukat
epedve néznek széjjel
nem kacérkodnak a feltámadó északi széllel
sárba taposott társak
már
enyészetre várnak
fényfoszlányok gyűrűjében karéjos a csend
valami bennem megpihent
hogy
aztán
újra
lármásan felfakadjanak a szavak
áradjon szét fanyar szélben régi gondolat

mindent megtennék
súgnád újra
millió levél tapad a hosszú-hosszú útra

megremegek
beburkolódzva nézek vissza
szemem könnyezve issza
tussal rajzolt
őszi
üzenetedet.