A túlsó part felé

Meggondolatlanul...

Pára száll a víz fölé

köd bóbiták

pamacsok

szürke reggel

haldokló hóvirágszirmok földre simuló szára

méregzöld vonalat fest a semmi világába

mindig ez a korai ébredés és mindig a vágyak

palettát készítek magányom matt világának

festék

ecset

nincs sehol

homlokom mögött száz ábránd lohol

cinóberek

indiai sárga

rezeda

dobban szívembe és ragyog

öleljenek át kékekkel összemosódó szédült hajnalok

partunk szegélye zöld tűzre váltson

sírva

zokogva

hajoljon vízre a fűzfa selymes lombja

vajúdás

újjászülető roskadozó pompa

hulljon tavaszi kitárt ablakomba

a

föld letépve kopott rongyait
fürgén takarja el pőre hajlatait

szemérmes friss rügyekből levél szülessék

s

az

égen meggondolatlanul ömöljön széjjel

gátlástalan azúrszínű festék.

Levél

Mi történt

ki tudja

csöppnyi csend

vagy végtelen hallgatás

a gondolatban

sincs már

kegyelem

  őszöm vibráló színei

ejtenek rabul

hintázik a szél

 frissen hullt levél

billeg kezemen

rajta semmi jel

csupán fénye

cakkos széle

és

selymes illata

üzen

közeledsz hozzám

nyári látomások alkonya

vénülő időben

eltűnik

szerelmünk tétova

lábnyoma.

Új ruhában....

Arany ősz

                                                                             

Fázom

fogamhoz koccan

még néha a napsugár
hitetve hirdeti még itt van
itt van még

a

kései kényeztető nyár

meleget kívánok
kabátra kabátot
didergő ablakom
hol van már pompázó virágod
szirmait a szélbe
mért eresztetted el

kezem kezedből
mért is
engedted el

aranyló őszre vágytam
avarban baktató
szívünkbe 
suttogó
csendes délutánra
mikor a pára 
még
nem övezi szádat
ha hozzám hajolsz

hová lett a vágy
magam sem tudom
napunk felcsillan
talán

még
  jeget dajkáló

titkos kis utakon.

Húsz éveseké a világ

Ősz - Rónán

Írhatnék rólad ódát
gyönyörű október
szélben keringő levelek
ezüst ökörnyál
tarka lombok
méz 
bor 
szőlő

régi katona nótát
zengő torkok

nekem mégis
te kellesz ma
árnyat adó oltalmazó
foszló levelű
földig lehajló
diófa

megrázom ágad
egy dió se pottyan
összeszorította
szárította az aszály
kosaramban végül
néhány
mókus rágta koppan

az erdőt nézem
s hogy hová lett a nyár

tűz színű szerető lángja
hegyek hátán
táncol végig
az 
égig
karcsú derekát a létnek
ma gyönyörű percek
órákká igézik
csak állok itt
e terített asztal
soká marasztal a fák alatt
édes italtól
ragad még a szám
szél viszi messze a fellegeket

alma piroslik a kertek alatt
megtelik mégis a csöpp
karkosár
halk zizzenéssel
nyugodni készül
hát
  barnulni kezd a
rónai táj.